4. rész - Trish

Melly csalódottan írt a naplójába, hiszen eddigi életében csak a családja volt, aki tudta a titkát. S ahogy az a néhány fájdalmas sor a könyvbe került, kopogást hallott az ajtó felől. Félelemmel teli léptekkel sétált odáig. Kivételesen hosszú útnak tűnt. Csak arra tudott gondolni, hogy Damon áll ott, vagy a Seriff. Talán őt is el akarja tüntetni az útból. Végre az ajtóhoz ért és lassan kinyitotta azt.

Nem Damon állt ott. Nem is a Seriff. Megkönnyebbülésére Elena volt.

- Szia – köszönt, majd előhúzott a fal mellől egy lányt. –Nézd, kit hoztam –folytatta. –Itt találkoztam vele a környéken és azt mondta, téged keres –magyarázta el Elena. Nem tudta igazán, hogy mit beszél, mert még azt sem tudja, hogy tényleg ez az a Melanie Hamilton, akit keresett, de mivel csak ő lakik ezen a környéken, ide hozta. Melly meglepve nézett Trishre, akit már nagyon-nagyon régen látott, és nem is értette, hogy mit keres itt. Nem számított efféle látogatóra, és pláne nem ilyenkor.
- Köszönöm Elena – mondta miközben beterelte Trisht a házba. – Bejössz? –kérdezte élénk szemekkel.
- Áh, köszönöm, de most mennem kell. Sürgősen beszélnem kell Stefannal, ez nem várhat. –hadarta, majd elbúcsúzott és elment. Melly nagy mosollyal Trish felé fordult, és boldogan köszöntötte rég nem látott barátját.
- Hogy kerülsz ide? –kérdezte, még mindig azzal a hatalmas, barátságos mosolyával.
- Csak kíváncsi voltam, hogy mi van veled. Nagyon rég nem láttunk, és féltem, hogy talán, de nem ez számít. Hogy nézel ki? Nagyon csinos.

Őszintén, azt hittem, hogy teljesen feltűnő leszel, és nem tudsz majd beilleszkedni, de… - örömteli mosollyal sóhajtott és folytatta. -… Tévedtem. – Valójában Melly kicsit gonosznak tartotta Trisht, hogy kételkedett benne, de teljesen igaza volt. Ragaszkodott, de már nem.
- A többiekkel mi van?
- Semmi különös. Amióta eljöttél- kevesebb időt töltök ott, de amikor elindultam benéztem. Mindenki jól volt. –válaszolta megilletődve, hiszen mióta Melly eljött alig látta a családot, előtte pedig mindig ott volt.
- Tehát már nem tartjátok a kapcsolatot.

- Ne érts félre. Szeretem a családodat, és nagyon jól bánnak velem, de én nem tartozom oda. Csak azért voltam mindig ott, mert barátok vagyunk – A kijelentésre Melly elmosolyodott, mert mindig is úgy érezte, hogy igazságtalan Trishel, a lány mégis barátnak érezte. Látta felnőni őt, de még az anyját is, és a nagyanyját. Az egész családot, és mind ilyen barátságos és kedves volt. Melly szerette őket, és barátnak tartotta, de mégiscsak annak a nőnek a leszármazottai, akit a 15 éves születésnapjára kapott, és az inasé. Ó, a bolondos Frank bácsi! Ez fura volt, mert csak azért barátnak lenni valakivel, mert az elődje is barát volt!? Több, mint száz éve a család barátai, de főként az övé. Olyanok neki, mintha a saját testvérei lennének inkább, mint barátok. Aztán Melly körbevezette Trisht a házon. A lány teljesen elképedt. Nagyon meglepte, hogy Melanie képes ennyire más körülmények között lakni, mikor eddig annyira ragaszkodott mindenhez. Melly próbálta kiszedni belőle, hogy mennyi ideig marad, vagy, hogy ide fog-e költözni, de még maga sem tudta.

*

Másnap elmentek sétálni, hogy Trish is megnézhesse a várost, majd mindenkiről mesélt néhány szót. Már akit érdemesnek talált rá. Damonról például nem mesélt, mert tudta, hogy Trish mindig is attól félt, hogy valaki megtudja a titkát, így inkább a hallgatást választotta.

Mikor az útjuk végére értek, és épp hazafelé tartottak, Trish keservesen panaszkodott, hogy mennyire elfáradt, és pihenni akar. Persze Mellyt mindig is idegesítette az ilyen nyafogás, már életében sem tudta elviselni. Mikor épp arra gondolt, hogy a lányok lehetnének kicsit hasonlóbbak a fiúkhoz ezen a téren épp Damont látta meg távolabb. Hirtelen úgy érezte, mintha hideg, jeges kéz markolta volna szívét, és a gyomra is liftezett az idegességtől. Olyan érzés volt ez, mintha még mindig ember lenne. Beteges. Katasztrófa lenne, ha találkoznának most. Ha Damon utalgatna, és persze Trish azonnal rájönne, hogy mire, és persze arra is, hogy eltitkolta a férfi létezését. Azonnal megtudná, hogy Damon tudja, és ez az érzés még félelmetesebb volt, mint eddig bármelyik, amit Damon közelében érzett. De ezen a napon elkerülte a szerencse. Amíg a fejében kuszán kavarogtak a rémisztő gondolatok észre sem vette, hogy Damon feléjük közeleg egy hatalmas mosollyal. Ez a mosoly az a fajta mosoly volt. Gúnyos, és lekezelő egyben. Ehhez nagyon értett. Tele volt gonoszsággal. Legalábbis, úgy látszott rajta, de Melly mindig is úgy gondolta: „Nem rossz ő, ez csak álca. ” Ez az álca viszont nagyon hihető volt. Természetesen amíg ezek a gondolatok foglalkoztatták Mellyt, Damon egyre közelebb, és közelebb ért. Már nem volt menekvés. Szembe kellett nézni vele. Gúnyosan odaköszönt, olyan gúnyosan, amilyen az a mosoly is volt, de meglepetésére Damon nem viszonozta. Sőt. Egyszerű volt. Nem kedves, csak egyszerű. Semmi gúny, vagy gonoszság. A hangjában semmi célzás. Mintha elfelejtette volna az előző este történt beszélgetést. Bemutatkozott Trishnek, aki a nevéből azonnal tudta, hogy ez egy olyan alak, akiről Melanie nem beszélt neki. Azonnal következtetett valamire, de az arcából nem volt kivehető, hogy mire, csak az, hogy valamire. Abból, hogy Damonnak nem volt semmi különösebb mondanivalója, csak arra következtethetett, hogy játszik vele. Meg akarja ijeszteni, de még nem érti, hogy mi a haszna ebből.
- Szeretnék beszélni veled. Csak veled. -mondta Damon.
- Most?
- Igen.
- Trish, menj vissza a házba, és érezd otthon magad. -adta ki a parancsot, mintha még mindig a rabszolgájának érezné a lányt, és mikor Trish már biztos távolságban volt, Damon Mellyre nézett. Ez egy olyan nézés volt, amit mindig is utált, komoly, és rémisztő.
- Szép napunk van nemde? Gyönyörűen süt a nap. Ne is húzza sokáig az időmet, mert még sok dolgot kell elintéznem -mondta Melly ridegen, és elutasítóan.
- Haragszik rám valamiért, drága hölgyem? -kérdezte Damon előkelő gúnnyal, mintha visszakerültek volna az 1800-as évekbe.
- Ugyan miért haragudnék Mr. Salvatore?
- Nincs még elege a felszínes csevegésből Miss Hamilton?
- Őszintén szólva, de Mr. Salvatore, viszont a másféle beszéd csak bajt okoz.
- Talán fél?
- Ugyan mitől? Lenne okom?
- Aki ilyen titkot őriz, nem csoda ha fél.
- Még mindig jobb, mint megijedni. Nem gondolja?
- Tehát nem bízik bennem?
- Ugyan miért bíznék? Semmi okot nem szolgáltatott. Úgy beszél, mintha olyan úriember lenne.
- Sajnálom, hogy nem érek fel önhöz Miss Hamilton.
- Ugyan, miket beszélsz? -tért vissza Melly a jelenbe, ahol jó ideje élt. Felidegesítette, az ahogy Damon nézett. Amit gondolt róla. Minden, ami vele kapcsolatban állt.
- Na, de drága hölgyem, hová lett a modora? -kérdezte Damon még mindig gúnyosan.
- Hülyeség! -csúszott ki a száján hirtelen. Melly ettől a pillanattól tényleg a jelenbe való volt. Ezzel mindent maga mögött hagyott, ami elmúlt. Főleg az anyja tanításait, épp ideje volt már elengedni szegény asszonyt. Életében sem volt nyugta, és halála után is ide láncolta ez a ragaszkodás. - Nem te mondtad az imént, hogy semmi értelme?
- De hát miféle úrilány az olyan, akit a magamfajta meg tud győzni, hogy hülyeség minden, amit életében tanult? -kérdezte értetlenül Damon, aki maga sem tudta, milyen választ várhat erre a bugyuta kérdésre.
- Ki érdekel az egész? Itt már senki sem foglalkozik ezzel -mondta Melly, és vágyakozó arccal felnézett az égre. Az égre, ami ugyan az maradt.
- Ugye nem árulsz el? -kapta a tekintetét Damonra, azzal szempárral, amivel az égre is nézett.
- Szereted ezt a helyet?
- Talán. Mármint. Miért ne szeretném?
- Semmi. Nem számít. Csak ne állj az utamba.
- Különben engem is megölsz? -Damon nem válaszolt, csak elfordult és lassan elsétált. Melly nem tudott rájönni, hogy ez mit jelent. Zavarta, hogy nem tudja megérteni ezt az alakot. Hazafelé próbálta kitörölni a fejéből a beszélgetést, hogy Trish ne lásson rajta semmit. Sosem bocsátaná meg, ha kiderülne, hogy eltitkolt előle egy ilyen fontos dolgot.