Melly a szekrény előtt állt, és azon tanakodott, miféle ruhát vegyen fel. Épp Caroline –al készült találkozni, és ugye ha kimozdul a házból, akkor aztán nem lehet szakadt, de semmi esetre sem mutatkozhat, olyan ruhában, ami tegnap volt divat. Nagyon beleszokott a XXI. századba. Azelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy ennyire szeretik majd, vagy egyáltalán, hogy a családján kívül mással is beszél. Bár hiányoznak neki, tudta, hogy ez volt a kötelessége, mert egy vámpír nem azért vámpír, hogy elbújjon a világ elől, sokkal inkább azért, hogy megismerje, és feldobja annak gépies rendszerűségét. Ez az új gondolat hihetetlen jókedvre derítette, és magát is meglepte vele. Végre olyan volt az élete, amilyennek már évtizedek óta szerette volna. Azelőtt társaságba járt, mosolygott, bolondította a fiúkat, akik nem kaphatták meg. Boldog volt, aztán vámpírrá lett, kárhozatra ítéltetett. Ez hosszú évtizedekig, majd’ másfél évszázadig tartott, s rájött, nem bújhat el. Elfogadta önmagát, és éppen egyik legjobb barátjával találkozik perceken belül. Már, ha nem késik el. Ez a sok ruha meg az a rengeteg gondolat. Annak idején évtizedek teltek el mire egy ruha kiment volna a divatból, most pedig az „Amit ma felvettél ne tedd el holnapra” elv működik. -Nehéz is az élet, de milyen szórakoztató! –gondolta Melly, és kacarászva a tükör elé lépett egy ruhadarabban, ami nagyon is szépen mutatott, mármint a mai világban. -Nehéz döntés volt, de végülis megérte újra kezdeni. –futott végig a mondat Melly agyán. –Á, és ez lesz a mai cím a naplómban. -tervezgette, miközben hátratűzte a haját egy csattal, és elindult a találkozóra. Caroline kedves, szeretetreméltó, ugyanakkor butuska és sérült lány. Bár van anyja, aki vigyázott rá, de ő volt a seriff. -Egy seriff sosem jó anya. Elhivatott, és a szeretete ellenére cserbenhagyja a gyerekét, anélkül, hogy ő ezt tudná. –folytatta a Caroline-al kapcsolatos gondolatsort.
*
Melly végig suhant Mystic falls utcáin, a rövid színes kis ruháiban, és mindenki érdeklődését felkeltette. Volt benne az a bizonyos dolog. Valami lázadó, vagy valami, ami érdekelte az embereket. Amikor valakit megszólított, az készségesen válaszolt, és kedves volt vele, mint az Angol királynővel. Persze lehetett ez azért is, mert csinos volt, kedves, és csak a férfiakat szólította meg. Nem bízott az asszonynépekben, és bár nagyon szerette az új barátait, azért bennük sem bízott. Ott van példának Caroline, aki minden apróságból sztorit csinál csak, hogy 5 percig őt szeressék az emberek. Buta dolog, de érthető. Szegény nem kap túl sok figyelmet. Mostanában Mattel kavar, de talán jobb lenne megóvnia magát az újabb csalódástól, és békében hagyni Mattet. Mindenki tudja, hogy még mindig Elenát szereti, és nem tud belenyugodni, abba, hogy ő Stefant szereti. Ezt a drámát! Damon sem volt jó választás, és fura hatással volt rá. –Tényleg! Damon. Már régóta nem találkoztam vele. Miért is kerülöm? –Tette fel a kérdést magának Melly hirtelen. Talán azért nem találkozott vele egy ideje, mert amikor legutóbb 2 hónapja összefutottak hihetetlenül fura volt, és kíváncsi, Melly pedig jobbnak tartotta vigyázni egy ilyen alakkal. Az ilyen veszélyes, mert az ember könnyen beleszeret, és nagyot koppan a végén. Ráadásul volt benne valami fura. Valami olyan, ami megmagyarázhatatlan érzéseket kavart az egykori Miss Melanie-ban. Aztán ott van a kedves kis barátnője Elena. Ő tényleg igazán megértő, kedves, és persze naiv. –Vajon miért hagyja, hogy Stefan buta libát csináljon belőle? –jön a hirtelen kérdés. Elena volt az első barátja, amikor Mystic fallsba került. Ez is azért van, mert nagy a szíve és kedvesen fogadta. Az öccse pedig egészen más tészta. Eleinte hihetetlen bunkó volt, de Vicky eltűnése után egy igazi kis angyal lett. Elena mélyen hallgat, ha Melly erről kérdezi. Talán valami olyasmi lehet a dologban, amit nem akar elárulni. Egy titok. Jer állította, hogy Vicky elhagyta a várost, és igazán meglepte, amikor megtalálták a holttestet. Szegény Anna –t is elmarta maga mellől, pedig ő nem rossz csajszi. Klasszisokkal jobb, mint Vicky. Főleg, hogy Vicky Donovan lotyó hírében állt, Jeremy pedig egy jó hírű család tagja. Talán ez az egyetlen dolog, amiben a mai világ emlékeztet a régi időkre, hogy a híréről ítélik meg az embereket, és akinek rossz a híre, azzal nem szabad foglalkozni. Melly sokszor hallotta Elenától milyen volt az öccse, amikor még éltek a szüleik, és most épp olyan. Legalábbis eddig. Vicky halála nagyon letörte, és alig lehet vigasztalni. Pedig Melly mindent megpróbál. Annyira jól összebarátkoztak, hogy már szinte testvérek. Minden esetre ez a legfurább hely, ahol valaha élt. Vicky például többször is állattámadás áldozata lett, a történelem tanárholttestét pedig szintén állatharapással a nyakán találták. Több áldozat egy csepp vér nélkül hevert. Talán köze lehet a támadásokhoz a 2 fiúnak, akik előtte nem sokkal költöztek vissza a városba? Sok a kérdés, és kevés a válasz. Melly –t mostanában inkább mégis Jeremy aggasztja. Végre kiheverte volna a szüleit, erre meghal az, akit tényleg igazán szeretett. Persze ez nem az ő problémája, legalábbis hivatalosan nem, de a magáénak érzett minden bajt, ami a kis Jeremy –t bántotta. Ezek a gondolatok kavarogtak a szőke fejében ezen a napon.
*
Természetesen a Caroline –al való találkozás olyan volt, mint a többi. -Szegény ismét tele van problémákkal. –állapította meg magában Melly miközben éppen arról hallgatott előadás, hogy Matt anyja mennyire elutasítóan bánik vele, és még arról, hogy Matt valójában még mindig Elenát szereti. Pedig ő ezt már eddig is tudta sőt, próbálta is elmagyarázni, de Car nem hallgatott rá, és most ő issza meg a levét. Az igazság az, hogy kicsit sem érdekelte Caroline problémája, mert bár kedveli a lányt, neki is megvan maga baja. Ott van például a Jeremy ügy. Mióta Jer rájött, hogy Vicky halott ismét elutasító, mint azelőtt. Persze így könnyebb a közelébe férni, ha az ember jól rakja a lapjait, és így Anna –t is sikerült hatástalanítani egy időre. Kedves lány, de olyan érdekes. Van benne valami rémisztő, valami olyan, ami miatt Melly inkább csak messziről figyeli. A találkozó után Melly egyedül ment haza. – Ezért szerzett egy új áldozatot. Hiába, a vámpír az vámpír. Nem mondhatod neki, hogy ne öljön embert, ha egyszer szükséges az életben maradáshoz. –Ha az ember ehet csirkét, akkor a vámpír ölhet embert. –gondolta, majd leszólította az első szembejövőt, belemélyesztette szemfogait. Másodpercekkel később pedig a legrettegettebb alak jelent meg az úton, és meglátta, amint Melly megöli az áldozatot.
- Damon! –tette a kellemetlen felfedezést, már le se tudná tagadni a történteket.
- Te vámpír vagy? – nézte az értelmesen. - Tudod, ez nem túl bölcs dolog. –Melly próbált elsietni, de Damon utolérte, és elkapta a nyakláncot a nyakából. Így már nem tud elmenekülni, legalábbis élve nem. Ha felkel a nap neki azonnal vége. Tehát most inkább marad egy kicsit.
-Mit akarsz? Tudom, hogy te is vámpír vagy. Nekem hiába játszod a nagy vadászt! –kiabálta, majd rájött, hogy milyen idióta, és a jobb tenyerére hajtotta az arcát.
- Talán az vagyok. Talán nem. Nem ez a fontos. Ha rájönnek, hogy egyre több a vámpír Mystic falls -ban újra kivégzést rendeznek, és ezúttal nem lesz kivétel. Talán ezt akarod?
- Miről beszélsz? Senki sem tudja meg –mondta Melly elhalkuló hangon.
- Bizonyára nem tudod, hogy már most is a nyomunkban vannak –jelentette ki Damon gúnyos hangon a láncot lóbálva. Melanie bűnbánó arcot vágott, és elindult Damon felé.
- Kérlek, add vissza. Megígérem, hogy többet nem csinálok ilyet. Csak add, vissza. Kérlek! – Látva, hogy Damon egy mosolyon kívül semmit sem reagál, folytatja.
- Meg akarsz ölni? Jó, Bármit megteszek, amit csak akarsz, de add vissza – Melly tudja, hogy semmi esélye sem lenne, ha nekimenne, és amúgy sem tartotta volna túl jó ötletnek, ezért inkább felvette a régi kedves, és megalázkodó stílusát. Remélve, hogy ez majd segít.
- Csak egyet akarok tudni. Miért hordasz verbénát?
- Láttam, hogy mindenki hordja valamilyen formában. Gondoltam gyanús lenne, ha nem tenném – Damon elgondolkodott. Valójában valami sokkal meglepőbb magyarázatra számított, és ettől csalódott. – Biztosan. Tudod, egy ilyen okos lánytól többet vártam volna –mondta közömbösen, arra számítva, hogy a lány kiböki az igazat, és sikerült is neki.
- Valójában, nem csak ezért hordom a verbénát. Nem hiszem, hogy megbízhatok magamban. Félek, hogy egyszer elveszítem a fejem. Tudod ez idáig nem mentem túl sokszor emberek közé.
- Gondolod, ez segít? –Damon felhúzta az egyik szemöldökét, és ezzel elérte, hogy Melly ne tudja utálni. –Hogy lehet valakinek ilyen barátságos, és mégis rémisztő az arca. –gondolta, és próbálta nem kimutatni.
- Csak remélem – mondta olyan szeretetreméltó arccal, hogy nehéz volt nem megsajnálni.
- Azért számíthatok máskor is a társaságodra? –mondta majd néhány másodpercnyi szünet után folytatta. –Tudom, hogy nem kedvelsz, de …
- Dehogynem! Ne beszél j már szamárságot – mosolygott Melly, majd elvette a láncot. –Hogy lehet egy ilyen alakot utálni?
- Egy milyen alakot? –tette fel a kínos kérdést Damon gyönyörű érdeklődő szemeivel. Ezek a szemek abban a pillanatban nem olyanok voltak, mint máskor. Hiányzott belőlük a gyilkosság iránti vágy. Melly számára ez csak egyet jelenthetett, hogy tényleg figyel arra, amit mond.
- Hagyjuk, nem fontos –Melly elfordította vörösen izzó arcát. Érdekes arca van. Valahogy minid olyan színű, mintha ember lenne. Ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, bárcsak olvashatna Damon gondolataiban. – Most már igazán mennem kell – folytatta.
- Várj, egy pillanat. Megkérdezhetem, hogy mióta vagy vámpír?
- 1861 óta. Miért? Te mióta?
- Csak mert én is majdnem azóta.
- Mindig tudni akartam, hogy milyen volt a háború – mondta lelkesen.
- Nem tudom, hogy végződött. Tudod, meguntam.
- Pedig szükség lett volna rád, és a képességeidre –Melly hirtelen nagyon csalódott lett. Talán, ha néhány vámpír beáll a Konföderációhoz ők nyertek volna.
- Akkor még nem voltam vámpír. Tudod ez bonyolult- Damon maga elé nézett. Melanie a tapintatos eszébe juttatta Katherine –t, és azt, hogy valahol boldogan éldegél, hogy eszébe sem jut.
- Talán meg tudom emészteni. Persze, csak ha nem vagyok tolakodó.
- Volt egy lány. Teljesen beférkőzött az életünkbe. Tudod, Stefan -nal és velem is elhitette, hogy szeret. Vámpír volt, és ő tett minket is azzá 1864. –ben. Aztán az apánknak, és még néhány alapító tagnak feltűnt, hogy vámpírok élnek erre. Verbénát itattak velünk, így bukott le ő és még 26 vámpír. Bezárták őket a templomba és felgyújtották a helyet.
- Tehát, az apád megölte azt, akit szerettél.
- Nem egészen – grimaszolt.
- Hát akkor mi lett vele.
- A rabszolgájuk egy boszorkány volt, és megegyeztem vele. Bezárta a vámpírokat a templom alá egy sírba.
- Tehát, akkor mi a probléma? Csak ki kell szabadítani, és visszakapod –mondta döbbenten Melly, aki még mindig nem értette, hogy min problémázik Damon.
- Kinyitottuk a sírt. –Damon leült a földre és tanácstalanul Melly -re nézett, mintha ő lenne az őrangyala. A lány is leült mellé, és megértően a vállára tette a kezét.
- Mi történt utána? –kérdezte elhaló hangon. A szeme most tele volt megértéssel, és kíváncsisággal.
- Nem volt ott. – Melly -nek több mint száz éve először könnyel telt meg a szeme. Nem volt egy érzelgős típus, ahogy Damon –t sem olyannak látta eddig, de most ő is más volt. Nem értette magát, mert ez nem az ő problémája.
- Tehát kiszabadult, és nem is keresett fel?
- Nem. –Damon az égre nézett, mint egy kiskutya, aki a holdat vonyítja. Melanie hirtelen teljesen elfelejtette, amit annak idején a viselkedésről tanult, átölelte Damon –t, és eltűnt az erdőben, mielőtt még megszólalhatott volna.
*
„ Kedves Naplóm!
Ma nagyon felelőtlen és buta voltam. Nem tudom, hogy történhetett ilyesmi, de ez már nem számít. Damon tudja rólam az igazat, és ez nem jó. Most már bármikor megölhet, ahogy azt a lányt is. Bármikor, amikor az érdeke úgy kívánja. Ráadásul elmondta nekem egy titkát. Talán, mert hirtelen hangulatban volt. Így eggyel több oka van rá, hogy megöljön. El kell tűnnöm innen. Nem tudhatnak rólam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a változás. Nem kellett volna ide jönnöm.” –írta Melly. Ahogy ez a néhány sor a vastag könyvbe került, kopogást hallott az ajtó felől. Félelemmel teli léptekkel sétált odáig, és lassan kinyitotta az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése