1. rész - Bevezetés

"Kedves naplóm!
Ahogy körülnézek itt Georgia vörös földjein, egyre azt érzem, hogy nincs már helyem itt többé. Próbáltam hinni, hogy van még maradásom, hiszen ez a hazám, de már semmi nem köt ide. Nincs itt apám ital, dohány és hajvíz szaga. Nincs itt anyám méltóságteljes, komoly arca, s nincs már itt a szeretett föld, a gyapot, ami annak idején mindenkinek oly fontos volt. Nincs itt az a csodálatos vörös naplemente, amit annyiszor néztünk a fiúkkal. Elmúlt az az idő, s bár ez fáj, de túl kell lépni rajta, különben a szív törik meg. Nem tudom mikor jelenek meg újra ezeken a tégla színű vörös földeken, s térek vissza családomhoz. Már nem ugyan az. Ők csak az, ami a családom után maradt. A leszármazottak. Hiába tudja mind, és elhitetik az emberekkel, hogy én is normális vagyok. Nincs így. Semmi sem olyan, mint akkor." - írta a naplójába Melanie Hamilton. Egy antik asztalkánál üldögélt egy szobában, ami az 1860-as évek hangulatát hozta vissza. Oly rég volt már, de a szoba még mindig úgy áll, mint egykor. Amikor Melly még valóban fiatal volt. -"Ó - gondolta- A régi táncok és az a sok fiú, akit megbolondítottam annak idején. Szép emlékek, de ez már a múlt. Mennem kell, ez a kötelességem."
"S talán a szobám megmaradt nekem, de a régi életemet már sosem kapom vissza. Georgia csak fájó emlékeket idéz bennem és azt az időt, amit soha nem hozhatunk vissza, amit mindörökre elvesztettünk a polgárháború idején. El kell hát hagynom e helyet, mi sót szór nyílt sebeimre. Új életet kell kezdenem." - folytatta az írást a lány. Fájón, de büszkén, hogy végre bevallotta magának, ami már régen nyomta a szívét. Az ablakok csak úgy ragyogtak, és a nap fénye tündértáncot járt a falon. Melly az egyik ablakhoz sétált és kinézett rajta. Vele szemben egy kis dombocska feküdt elnyúlva, zölden, színes virágokkal telve. A csöndet madarak vidám csivitelése törte meg, amik egy gyönyörű zöld fán üldögéltek. Körülötte röpködtek és játszadoztak. Nyár vége felé járt már. Tökéletes idő a költözésre.
Melly felemelte az egyik régi ruháját és fájó szívvel nézte. Még mindig olyannak hatott, mit fénykorában. Behívta a család régi barátját, akinek őse egykor a rabszolgájuk volt. Pontosabban az ő személyi rabszolgája. Mindig közvetlen volt így már azzal is barátok voltak, és Trish is közel állt hozzá. Mindent tudott, ahogy családjában eddig mindenki. Megkérte, hogy fűzze be őt. Csillogó szemmel befűzte a Melly -t. Ez körülbelül fél óráig tartott. Majd felsegítette rá a ruhát. Melly akkor abban a pillanatban úgy érzete, visszatért az ő idejébe. Elképzelte, amit apja hazaérkezik, ő lesiet a lépcsőn és átöleli. De mindez a múlté volt. Trish felnézett Melly -re. Tetszett neki a ruha, és a lány tartása. Pont úgy mutatott, mint a hölgyek a régi filmekben.
- Tetszik? - kérdezte Melanie, amikor meglátta a lány ragyogó szemeit.
- Nagyon szép. - felelte őszinte mosollyal az arcán.
- Második rokokó.
- Tessék?
- Második rokokó. - ismételte. Melly -t érdekelte a viselet történet is, mint még sok minden más. -A kor, amelyből származik. - folytatta.
- Nagyon régi? - Trish nem értett a korok divatjához, persze nem buta volt csak más érdekelte.
-A legrégebbi. 148 éves. 1861 tavaszán egy teapartin volt rajtam. Azon a napon, amikor utoljára voltam ember. Minden ruhám megvan még. Felpróbálnál egyet?
- Csak ha nem okoz gondot - mondta szerényen, mintha ebben a pillanatban nem is a barátjához, inkább az úrnőjéhez beszélne.
- Persze, hogy nem. De felejtsd el ezt a hangnemet. Nem a rabszolgám vagy, a barátom - felelt Melly, és elkezdte befűzni a lányt. Most érezte át igazán az időt, amibe került. Átérezte, hogy a lány tényleg a barátja. Születése óta ismerte. Tényleg szeretetre méltó volt, és megértő. -"Hiányozni fog ha elmegyek" - gondolta szomorkásan.